Azok a csodálatos férfiak

Amikor a Jóisten végzett a világ teremtésével üldögélt a hatalmas karosszékében, és jókedvűen szemlélte művét. Csodálta a természet ezerszínű sokféleségét, mosolygott, ahogy az állatok egymással játszadozó kölykeit szemlélte és akkor érezte, hogy most igazán nagyon-nagyon szépet alkotott. A rendszer tökéletesen működött; felkelt a Nap, langyos szellő enyhítette melegét, zápor öntözte a növényeket, az éjszaka sötétséget szelíddé fésülte a Hold és a csillagok.

Ahogy a Jóisten nézte a világot, egyszer csak úgy érezte, hogy valami mégiscsak nincsen rendjén. Minden olyan szép, olyan jó, de valami hiányzik. Sokáig töprengett, hogy mi is lehet a hiba, aztán felvett egy marék sarat a földből, és gyúrni-gyúrni kezdte. Formálta, szépítette, összegyúrta, félretette, megint gyúrta, építgette. Az angyalok körülötte érdeklődve nézték, vajon mit alkothat még a Jóisten, ami a Földön nincsen. Aztán egyszer csak az Úr a tenyerére tette az új micsodát, felmutatta az angyaloknak és így szólt:

– Íme a Férfi!

Az angyalok ámultak-bámultak, vizsgálták az új teremtményt. Mivel ekkorra a Jóisten már annyi mindent teremtett úgy látszik híján volt az ötleteknek, mert bizony a Férfi néhány állatra nagyon-nagyon hasonlított. Erős karja volt, mint a medvének, izmos lába, mint a gazellának de legjobban mégiscsak a gorillára hasonlított. Szőrös is volt, és amikor megmozdult megdöngette széles mellkasát és üvöltött egyet, hogy jelezze, Ő a világ ura. Az angyalok kérdőn néztek a Jóistenre. Ekkor már az Úr is megcsóválta a fejét, elővette a katalógust, amelyben a korábban teremtett állatokat tartotta nyilván, és sokáig nézte a gorilla képét.

– Hm, hát igen, ilyen már van egy, csak a gorilla valahogy kicsit szőrösebb!  Na mindegy, ha már ennyit dolgoztam rajta, megtartom, de hogy ne csak a gorilla hitvány másolata legyen, neki adom azt, amit eddig még egyik teremtményemnek sem adtam, saját lelkemből lehelek belé, hadd okosodjék!

Így hát a Jóisten vett egy mély levegőt, markába zárta a Férfit, és nekikészült, hogy olyan tudást adjon a teremtményének, ami megkülönbözteti őt minden addig megalkotott élőlénytől. Hát, ahogy a száját a markához emelte és elkezdte volna fújni a Férfit, hirtelen olyan köhögő roham tört a Jóistenre, hogy a fújásának csak a fele jutott el a Férfiig. Az Úr kinyitotta a tenyerét, hogy meglássa, mégis mi lett így a lényből, hogy fenséges leheletének csak a fele jutott el teremtményéig. Látta, hogy a Férfi, bár külsőre mit sem változott, a szemében az értelem szikrái kezdtek tündökölni. Zengő nyelven, érces hangon beszélni kezdett, így az Úr letette Őt a többi teremtmény közé a Föld legszebb részébe, a Paradicsomba, hadd illeszkedjék be, no és persze, hogy lássa, hogyan boldogul. Nem próbálhatta meg még egyszer, hogy leheletét adja neki, mert félő volt, hogy azzal már túl sok tudást kapna, amit nem bírna el, s még az is lehet, hogy megháborodna. Így engedte hát el a Férfit, és várta, hogy vajon mi fog történni. A Férfi kezdetben mosolyogva sétált fel-alá a fák és növények között, kíváncsian vizsgált meg mindent, amit meglátott. Aztán ebben szegény nagyon kifáradt, hát leheveredett a fűbe, hogy megpihenhessen. Ekkor már furcsa érzései voltak, úgy gondolta, enne tán valamit, hátha erőre kaphatna megint. Körülötte a fákról gyönyörű gyümölcsök lógtak, és a Jóistentől kapott nagy tudásának hála pontosan tudta, hogy ezzel csillapíthatná étvágyát. De a fa magas volt, és mivel a gyümölcsök nem jöttek le maguktól a fáról, így csak feküdt a fűben és vágyakozva nézett rájuk. Aztán lement a Nap, jött az este, és a Férfi bizony fázni kezdett. Jó lett volna valami menedék, ahová bebújhatna, talán építhetne egy búvóhelyet magának, hiszen az építés tudása is a fejében volt. A férfi viszont mivel nagyon fáradtnak érezte magát nem mozdult, aludt inkább egy kiadósat, gondolván, másnap majd mindent megcsinál, amihez aznap nem volt ereje. A Jóisten a Mennyországban igencsak csóválta a fejét.

– Nem lesz ez így jó! – Gondolta. – A Férfi erős, gyors, és saját tudásom lapul a fejében, de lusta, hogy mindezt felhasználja! Az állatok körülötte mind teszik a dolgukat, a Férfi viszont úgy tűnik teljesen haszontalan! Mihez kezdjek hát vele?  – Morfondírozott a Jóisten, de mivel a sok alkotásban már erősen elfáradt, úgy gondolta Ő is pihen egy keveset, hátha másnapra a Férfi is kipiheni magát, és valami hasznos tevékenységbe is belekezd.

Történt tehát, hogy másnap reggel a Férfi felébredt, és tüsszentett kettőt-hármat. – Jajj, Uram, jajj Uram, mi lesz velem? Beteg lettem! Éheztem egész nap, fáztam az éjjel, ha ez így megy tovább elpusztulok ebben a nagy szenvedésben! Nem bírok én ma semmit sem csinálni! –  Ezzel a Férfi visszafeküdt, és csak henyélt tovább.  Az Úr nagyon elszomorodott.

–  Minden teremtményem olyan tökéletes, olyan harmóniában teszi a dolgát nap mint nap, és erre pont ez, akire a legbüszkébb vagyok nem csinál semmit! Elpusztítom!

Erre az egyik angyalka, aki a Jóisten nagy kedvence volt, félve megszólalt.

–  Uram! Ne pusztítsd el a Férfit, ha már megalkottad! Inkább nézz körül a teremtményeid között! Minden állatból teremtettél legalább kettőt, hogy ne szomorkodjanak egyedül, mi lenne, ha Férfiből is alkotnál még egyet, hátha ketten már igazán hasznosak lesznek a Te örömödre!

A Jóisten megfontolta a dolgot, aztán úgy döntött, hogy az új teremtényt úgy alkotja meg, hogy minden esetlensége ellenére ragaszkodjék a Férfihoz, ezért nem sárból kezdte gyúrni, hanem a Férfi oldalbordáját vette ki, hogy ezentúl örökre érezzék, hogy Ők bizony összetartoznak. Gyúrta hát gyúrta az oldalbordát, és közben arra gondolt, hogy megpróbálja szebbre-jobbra formálni ezt a lényt, mert nem merte megkockáztatni, hogy ez a teremtmény is egész nap csak henyéljen. Nem teremtette olyan erősre, mint a Férfit, lágyabb vonalakat adott neki, aztán mikor végzett, ezt a jövevényt is a tenyerére helyezte, hogy bemutassa Őt az angyaloknak. Mivel látta, hogy kinézetre ez másmilyen lett így szólt:

– Íme a Nő!

A nő a Jóisten tenyerén mosolygott, és olyan bájosan álldogált, hogy az angyalok rögtön a szívükbe zárták. A Jóisten pedig újra vett egy mély lélegzetet, – nagyon ügyelve arra, hogy nehogy köhögnie kelljen – markába zárta a Nőt, és ráfújta leheletét. A Nő pedig életre kelt minden porcikájában, gyöngyözve kacagott, megsimogatta a Jóisten tenyérét, majd lemászott a földre. Megsimogatta az állatokat, beszélgetett a növényekkel, elámult a természet szépségén, a szíve pedig csordultig telt szeretettel. Csengő hangon énekelve dicsérte az Urat, kedvessége megtöltötte a Paradicsomot. Aztán rátalált a Férfira, aki még mindig a fűben heverészett. A Nő nagyon boldog lett, mikor látta, hogy megtalálta azt, aki a legjobban hasonlít rá a teremtmények közül, és érezte, hogy nekik együtt kell lenniük. Odahajolt a Férfihoz és kedvesen megsimogatta. A Férfi kinyitotta a szemét, és azt hitte angyalt lát, olyan gyönyörű volt a lény, aki fölé hajolt, így hát rögtön segítségért fohászkodott:

– Jajj, segíts! Jajj, segíts! Nagyon beteg vagyok!

A Nő nagyon megijedt és segíteni akart a Férfinak, mert tudta, hogy Ők egymásnak vannak teremtve. – Mi a bajod? Mondd el, hadd segítsek rajtad!

– Éhes vagyok, és kettőt tüsszentettem! Mozdulni sem bírok, jajj, mi lesz velem?!

– Miért nem ettél ebből a sok gyümölcsből, ami körülötted van?

– Nem bírtam elmenni értük, nagyon fáradt voltam! – válaszolta a Férfi, és fejét visszahajtva feküdt tovább. A Nő elment gyümölcsért, leszedte visszavitte és megetette a Férfit. Ettől a Férfi rögtön jobban lett, így hát együtt sétálni mentek. Beszélgettek, sokat nevettek, és minden tökéletes volt. A Nő arról kérdezte a Férfit, hogyan telt az a nap, amíg Ő rá nem talált, és a Férfi elmesélte neki, hogy az éjszaka milyen borzalmasan fázott. A Nő persze nem értette miért nem épített a Férfi házat és ezért, hogy elejét vegye a hűvös éjszakának kiadta a Férfinak, hogy építsen házat. A Férfi neki is fogott, de csak nem bírt haladni, nem épült a ház. A Nő ezalatt gyűjtögette a gyümölcsöket, ami majd csillapíthatja éhségüket, és leveleket, amivel majd betakarózhatnak éjszaka. Mikor látta, hogy a Férfi sehogy sem halad mellé állt, és segített neki. Elmondta mit, hogyan csináljon, és végre felépült a ház. Az éjszakát békességben töltötték el a kunyhó menedékében. Aztán teltek múltak a napok, a Nő tett-vett a ház körül, élelmet szerzett, és kedvességével, jó szívével beragyogta a Férfi napjait. Sokat beszélt a Férfinak, hogy szórakoztassa Őt, amíg a Férfi boldogságban heverészett. Így teltek a napok. A Jóisten látta, hogy milyen szépen, rendben mennek a dolgok, és tudta, hogy nagyszerűt alkotott. Aztán a Nő egy napon fürdeni ment a tóhoz, és ahogy pancsolt a vízben és játszott a halakkal, arra jött a Kígyó. A Kígyó nem a Jóisten teremtménye volt, őt a gonosz küldte, de a Nő ezt nem tudhatta, mert a Jóisten nem adott neki tudást a gonoszról, mert nem akarta megmérgezni a Nő lelkét. A Kígyó sokáig nézte a Nőt, majd így szólt:

–  Ugye milyen jó, hogy jáchatcc a halackákkal? Milyen jó, hogy a szok munka után, amivel a Férfit kiszolgáltad megpihenhecc? Nészd meg a Férfit, egész nap henyél, mégisz milyen jó szorsza van, nem éheszik, nem fászik, te meg egész nap teszel-veszel! Nem lenne jó neked is cak henyélni?

– Ha én is egész nap heverésznék akkor nem lenne mit ennünk, és olyan sivár lenne az életünk! – válaszolta meglepve a Nő. A kígyó tovább édeskedett:

–  Ész ha mindeszt, amit te teszel a Férfi cinálná helyetted?

– Az nem lehetséges! Hiszen amíg én nem voltam neki, beteg volt és éhes, semmit sem képes egyedül megcsinálni, hogyan gondoskodhatna rólam is, mikor még magáról sem tud?

Ekkor a kígyó egészen közel somfordált a Nőhöz, és úgy sziszegte neki:

–  De hát van egy hatalmasz almafa az erdő mélyi tisztászon. Az az alma olyan tudászt adna a Férfinak, hogy mindenre képesz lenne egyesz egyedül! Vigyászna rád, kiszolgálna, leszné minden kivánszágod! Csak vegyél egyet abból asz almából ész eteszd meg a Férfit!

A Nő nagyon tanácstalan lett, így hát úgy döntött a Jóistenhez fordul, hogy tényleg létezik-e az a fa, ami a Férfit olyan okossá tehetné, mint Ő. A Jóisten nagyon dühös lett a gonoszra, hogy elmondta a Nőnek, hogy létezik a tudás almafája, és megtiltotta a Nőnek, hogy Ő vagy a Férfi egyenek arról a fáról!

– Nő! A Férfit teremtettem először, nem lett ugyan olyan tökéletes, mint te, de téged azért küldtelek mellé, hogy segíts neki, hogy életben maradhasson! Az az almafa, amiről a kígyó mesélt olyan tudást rejt, amely mindkettőtök számára nagy bajt hozhat! Ne egyetek róla soha!

A Nő csalódottan ment haza. Elfogadta az Úr szavait, de a Kígyó által felkínált lehetőség is csábította. Főleg mikor meglátta, hogy hazaérve a gyümölcsök héjai, amit a Férfi elfogyasztott szanaszét hevernek, a Férfi pedig jóllakottan szendereg! A Nő összeszedte a szemetet, és kivitte a házból. A Kígyó már várta.

– Látod-látod mennyi a dolgod! Gyere ész megmutatom neked, hogy hol találod az almafát!

– De a Jóisten megtiltotta, hogy szedjek a fáról, és megegyük a gyümölcsöt!

– Ugyan már! Egy darab szenkinek szem fog hiányoszni, te pedig még boldogabban élhetsz tovább! A Férfival isz jót teszel, hiszen okoszabb lesz mint valaha!

A Nő úgy gondolta lehet abban valami, amit a kígyó mondott, így hát kötélnek állt, megkereste a fát, levett egy almát, és elindult vele, hogy odaadja a Férfinak. Ahogy azonban a Nő hazafelé tartott az almával így morfondírozott magában:

– Ha a Férfi mind megeszi ezt az almát, lehet, hogy olyan okos lesz, hogy többé nem lesz szüksége rám, és egyedül akar majd lenni. Egy falatot eszem belőle én is, hogy még tovább okosodjam, a többit pedig neki adom! És így is tett. Beleharapott az almába, majd a többit a Férfinek adta, aki jóízűen habzsolta a gyümölcsöt. A Jóisten, ahogy ezt meglátta, nagyon-nagy haragra gerjedt!

– Nő! Hogy tehetted ezt? Megmondtam, hogy tilos enned a fáról! Azt hiszed eddig rossz sorsod volt a Férfi mellett? No, akkor engedetlenséged miatt most megleckéztetlek! El kell hagynotok a Paradicsomot, és máshol kell élnetek tovább! És, hogy ne legyen olyan könnyű a dolgod, mindkettőtöktől elveszem azt a tudást, amit az almából kaptatok, és kezdhettek mindent előlről!

Azzal az Úr kitessékelte őket a Paradicsomból, bezárta a kaput előttük, legyintett egyet, majd hátat fordított nekik, és csalódottságtól lógó orral visszasétált a trónjához.

A Nő és a Férfi a Paradicsom bezárt kapuja előtt csak álltak egymás mellett. A Nő tudta, hogy rosszat tett, és azt is tudta, hogy ha élni akar sok dolog vár rá. Csípőre tett kézzel, harcias tűzzel a szemében gondolkodott mihez is kezdjen, hogy jusson valamire a világban. A Férfi is tűnődve nézett; azon járt az esze, mit is lehetne enni….

Néhány angyal kíváncsian nézte őket.

– Mi lesz most velük? – kérdezte az egyik.

– A Nő biztosan jól meglesz, már a paradicsomban is ügyes volt, de a Férfit nagyon féltem. – szólt az az angyal, aki annak idején arra bíztatta a Jóistent, hogy ne hagyja a Férfit egyedül. –  Talán ha lenne még egy kis esze, akkor a Nő nélkül is boldogulhatna….

A két angyal cinkosan összenézett, majd felemelték a férfit, megszemlélték, hogy hová is férne még egy kis ész, aztán hosszas tanakodás után hozzágyúrtak még egy kis sarat, formálgatták, végül elégedetten visszatették a Nő mellé.

A Nő a Férfire nézett és kacagni kezdett, mert a Férfinak a két lába között, ott, ahol a Nőnek semmi sem volt, egy fura új testrész jelent meg.

A Nő kíváncsian nézett az angyalokra. – Hát a Férfival meg mit tettek?

– Kapott egy új testrészt, aminek segítségével irányíthatod. Amikor nem vagy mellette képes lesz önállóan gondolkodni, cselekedni, és dolgozni. Amikor pedig mellette vagy, ennek az új testrésznek a segítségével bármire ráveheted, amire csak akarod!

Nos, így történt hát… A  Férfi az angyaloktól kapott kincsének köszönhetően azóta is azt hiszi, hogy bizony sokkal-sokkal különb a Nőnél és Ő irányítja a világot.

Hogy ezt a kincset tulajdonképpen a Nő kapta ajándékul az angyaloktól, hogy segítsék Őt a Férfivel való boldogulásában és ezáltal bármire rávegyék a Férfit? Az maradjon csak az angyalok és a nők örök titka…..