Világítós – világítótorony

Nagyon szeretem a világítótornyokat. Hogy honnét a szerelem irántuk nem tudom, talán a filmekben látott romantikus világítótorony vonulat fertőzte meg a lelkem. Ahogy állnak a parton némán, méltóságteljesen és őrzik a vizet az olyan megnyugtató. Ha becsukom a szemem és erősen koncentrálok egy világítótoronyra, szinte érzem a szél simogatását, hallom az elhúzó sirályok rikoltásait, orromat pedig megcsapja a tenger illata. Szívem ütemére hullámzik a tenger, a fűszálak hajladoznak a levegő mozgásától, és ilyenkor – gondolatban – összébb fogom magamon könnyű kis kabátom, és a világítótorony málladozó falának dőlve fürdőztetem arcomat a lemenő Nap sugaraiban.

Soha nem voltam még igazi világítótoronynál.

Így aztán mikor az egyik barkácsáruházban megláttam egy kerti dekorációnak szánt világítótornyot azonnal beleszerettem. Gondoltam nekem kell egy ilyen. Bár jóval kisebb, mint egy igazi, talán egyenlőre beérem ennyivel is. Viszont mikor megláttam az árát, nagyon elszonytyolodtam. Több, mint 3000 Ft-ba került, és ennyit nem szerettem volna kiadni érte, úgyhogy fájó szívvel, de ott hagytam a boltban. Viszont a kocsiban hazafelé már összeállt fejemben a kép, hogy hogyan is lesz nekem mégis világítótornyom a mini sziklakertembe.

És mivel minden kell de azonnal, hazaérve szinte rögtön neki is láttam a megvalósításnak. Mivel a tornyomat kültérre szántam, mindenképpen olyan hozzávalókban gondolkodtam ami lehetőleg vízálló, és persze van otthon, mert nem szerettem volna átesni a ló másik oldalára, miszerint a saját megvalósítás többe kerüljön, mintha megvettem volna. Így tehát fogtam egy régi mini fém esernyőtartót, ami Isten tudja honnét volt otthon, alapnak gondoltam jó lesz.

Ezt első körben lefestettem fehér akril festékkel két rétegben. Amíg szárad egy műanyag dobozt kb. 1,5 cm magasságban elvágtam, és függőleges fekete csíkokat festettem rá, ez lesz majd a korlát. Íme:

Mikor a fehér festék megszáradt a tornyon, akkor kék festékkel csíkokat festettem rá.

Ezután jött a munka neheze. Akartam egy kis házikót a torony mellé, amiről úgy gondoltam, hogy joghurtos pohárból készítem majd el. Na itt több próbálkozás után elvetettem a dolgot, mert sehogyan sem akartak egymáshoz ragadni, nyeklett-nyaklott a joghurtos pohár, úgyhogy másik megoldás után kellett néznem. Ezután jött a levegőn száradó gyurma ötlete. Bár tartok tőle, hogy mennyire lesz időjárás-álló, a puding próbája az evés, így hát ebből készítettem el. Innentől viszont felgyorsultak az események, úgyhogy fázisfotók nincsenek sajnos. Lényeg, hogy megformáztam a házikót, hozzátapasztottam a toronyhoz, festettem, majd ragasztópisztollyal az egészet egy nagy kőhöz rögzítettem. Közben a “korlátot” vékony kenderzsinegből sodort kötéllel díszítettem, ennek a közepébe pedig egy hajkenceficés doboz kupakját ragasztottam, ez fogja majd tartani a világító testet.  Erről van egy képem:

Végül festettem még ablakokat a toronyra, és apró kavicsokkal dekoráltam a kőre ragasztott építményt. Fontam még kenderkötélből halászhálót, csináltam egy kis csónakot, és mindent felragasztottam a kőre. Végezetül az egészet átkentem két rétegben kültéri lakkal, hátha nem fog egykönnyen tönkremenni. Ezután kitettem a mini sziklakertemben, és nagyon-nagyon vártam, hogy este legyen, és láthassam, hogyan fog világítani a kis tornyom. Világosban ilyen a saját világítótornyom.

Sötétben pedig (egy nagyon-nagyon rossz minőségű fotón) így világít:

Nem olyan tökéletes, mint a bolti, de az enyém. És bár tenger nem zúg mellette, sirályok nem húznak el felette, és neki dőlni sem tudok, mégis hálás vagyok, hogy van kertem, ahol legalább ebben a mini toronyban kedvemre gyönyörködhetek. És hátha egyszer egy igazihoz is eljuthatok.