Jól eltűntem erről a blogról. Ennek több is oka van, az egyik, hogy sajnos a gépem vacakol, valamilyen telepítési hiba miatt nem és nem tudok normális méretű képet feltölteni; képek nélkül pedig írhatok bármilyen érdekes kreatív ötletet, látvány hiányában azt hiszem hasztalan lenne. Mondjuk túl sok időm nincs is mostanában arra, hogy nagyon alkossak, a ház körüli teendők mellett másra nemigen van időm. Bár azért sok mindent megmutatnék szívesen, mert nagyon megszépült a kerítésünk, amivel talán adhatnék ötletet azoknak, akik viszonylag kis költségvetéssel szeretnék a régi kerítésüket felújítani, de szívesen raknék fel képet a nyár során kiteljesedett virágtartómról, a rengeteg muskátliról, és az éppen most is októberben is virító ibolyáimról a világítótornyom tövében.
A másik ok, ami miatt eltűntem viszont az, hogy nagy fordulatot vett mostanában az életem, és a bennem tomboló töménytelen érzelem miatt félek a kitárulkozástól. A fordulat, amiről beszélek, igazából nem is most következett be, hanem kb. úgy négy éve, mikor is elterveztük életem szerelmével, hogy kisbabát szeretnénk. Igazából nem is terveztük, ez rossz megfogalmazás, hiszen már kapcsolatunk első hónapjaiban tudtuk, hogy szeretnénk közös gyermeket. Viszont mivel minket úgy neveltek, hogy mindketten hiszünk a házasságban, először úgy gondoltuk, hogy jöjjön az ásó-kapa-nagyharang, aztán majd jöhet a baba is. A házasságkötés napját szépen ki is tűztük, már a ruhám is megvolt, mikor anyukám egy borús vasárnap éjjel rosszul lett, kórházba került, ahol kómába esett, és négy hónap múlva meg is halt….
Így az esküvőnk elmaradt, és a borzalmas fájdalom feldolgozása (ami egyébként szerintem lehetetlen) után, egy évvel anyukám elvesztését követően összeházasodtunk. Viszont már az előtte lévő időszakban sem foglalkoztunk védekezéssel, úgy voltunk vele, ha jön a baba, akkor majd legfeljebb bővítjük az esküvői ruhát… A baba persze nem jött…. és az esküvő után sem. A férjem már a nászutunkon meg volt győződve róla, hogy mi bizony már hármasban vagyunk, de sajnos nem így lett. Türelmesen próbálkoztunk tovább, aztán elkezdtük végigjárni azt az utat, amit minden hasonló cipőben járó pár végig jár. Különböző vizsgálatok, nálam kisebb műtét, és persze sehol sem találtak semmi problémát. Teltek a hetek, hónapok, egyik orvos ezzel ötletelt, a másik azzal, próbálgattak rajtam mindent, sikertelenül. Ittam teákat, ettem méhpempőt, látott mindenféle sarlatán és kuruzsló, és persze menet közben ezerszer hallgattam végig, hogy “Ne görcsölj rá….” Azt hiszem ennyi idő alatt átmentem a várakozás, vágyakozás valamennyi stádiumán; voltam lehetetlenül reménykedő, voltam elkeseredett, voltam dühös, voltam lemondó, de legtöbbször csalódott voltam. Többet tudok a teherbeesésről, mint némelyik orvos, és úgy ismerem a babatervezéssel kapcsolatos oldalakat az interneten, mint a saját tenyeremet. Tavaly februárban jutottunk el végül az inszeminációig, ahol begyulladt a méhem, és persze nem sikerült. Na ott besokalltam azt hiszem….. feladtam az egészet, és lemondtam róla, hogy gyerekem legyen, egyedül a drága Férjemet sajnáltam, mert tudom, hogy nagyon szeretne gyereket, én meg nem tudom neki megadni, amire vágyik…. Visszatértem hát a “normális” “babátakarok” előtti életemhez, és igyekeztem kizárni azt, hogy nincs gyerekem, és próbáltam élni…..
Nehéz elfogadni, hogy nincs semmi bajunk, sem fizikálisan, sem hormonálisan (ja, egyébként kémiai terhességeim már voltak), mégsem jön a babó, de egy idő után azt hiszem belenyugszik valahogy az ember, vagy legalább is megpróbál együtt élni ezzel.
Augusztusban azonban történt valami. Találkoztam egy régi barátnőmmel, aki új irányba terelte az életemet, azt hiszem nem véletlenül. Ő paleózik, már egy ideje, és nagyon sok pozitív hatásáról számolt be, ami nekem nagyon megtetszett. Nem vagyok egy nagy életmód guru, az eddigi kísérleteim, hogy változtassak az étkezési szokásaimon mind kudarcot vallottak, de látva a barátnőmet, majd tanulmányozva az internetet, úgy gondoltam, ez nekem csak jót tehet, úgyhogy belevágtam. Persze most nem regélek a paleó áldásos hatásairól, amit tapasztaltam, mert ez a blog nem erről szól, csak ez is mind ahhoz vezetett, hogy most itt vagyok, és írok újra. Szóval elkezdtem paleózni, és végre először nem haltam bele a máskor iszonyat fájdalmas mensesbe, és egyszerűen éreztem, hogy jobban vagyok. Erre jött a másik “löket” ami kicsit elterelte az életemet, mégpedig az, hogy találkoztam egy baráti párral, akik kicsit régebb óta próbálkoznak a babával, mint mi, és náluk is minden rendben van, és voltak lombikon és az első sikerült is nekik! Mindeddig nem hittem, hogy érdemes lombikozni, ha nincs semmi baj, meg persze kerestem az egyéb kifogásokat is a lombik ellen… jó, be voltam tojva, hogyha a lombik sem sikerül akkor mindennek vége…. De az, hogy találkoztam ezzel a párral új irányba fordította az életemet. Elmentem az általuk ajánlott orvoshoz, aki be is jegyzett lombikra, viszont előtte még a szükséges inszeminációkat végig kell csinálnunk….
Tehát itt tartok most. Ezért voltam sokáig eltűnve, mert még az íráshoz sem volt kedvem, de aztán jött egy új reménysugár, és én bolond, ábrándos leány, most újra találtam egy szalmaszálat, amibe kapaszkodhatom, és remélem, hogy ezúttal nem lesz hiába való a várakozásom….
Így hát túlestem egy második inszemináción is, ezelőtt 7 nappal, és most várom az eredményt… még 7 nap és kiderül, hogy hogyan alakul tovább az életem…..
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: