Minden reggel munkába menet a buszon ülve van majdnem egy órám, amikor csak úgy járnak a gondolataim, és töprengek a világ nagy dolgain. Általában csukott szemmel ücsörgök, aztán néha-néha felpillantok, hogy ellenőrizzem hol is járunk éppen. Ma reggel ahogy kinyitottam a szemem, az egyik buszmegállóban megpillantottam egy kiragasztott hirdetést, amelyen valaki az eltűnt kutyáját keresi. Megfogott a hirdetés szövege: “Keresem nagyon szeretett német juhász kutyámat!” Alatta egy kép amelyen a láthatóan boldog kutya fekszik a fűben, mellette labda, és az ebek semmihez sem hasonlítható hűségével a szemében néz a kamerát tartó gazdájára. A kép alatt még egy aláírás: “Nagyon várjuk haza” és az elérhetőségek. Vannak akik azt mondják, hogy a kutya “csak” kutya, és ha eltűnik, elpusztul nem kell siratni, van belőle száz másik, és túlzás egy kutyát ilyen módon szeretni. És ismeretlenül is acsarkodnak arra, aki a plakátot kiragasztotta, azt hajtogatva, hogy na a “kutyab…zi”, meg biztosan megdöglött az a dög, mert erre sok az autó és elüthették stb. És én ezt hallom ott a buszon. Szólni persze nem szólok, mert azt hiszem, az ilyen emberekkel nem érdemes vitatkozni, úgysem értenék meg, hogy egy “állatot” is lehet nagyon-nagyon szeretni. Azt hiszem ezek az emberek soha nem szerettek még senkit igazán, és a dühöm helyett inkább sajnálatot érdemelnek, mert nagyon sivár lehet a lelki világuk. És itt aztán beindulnak a gondolataim. Olyan sok a megkeseredett és boldogtalan ember a világban, aki akár egy ilyen plakát láttán is gyűlöletet és rosszindulatot áraszt magából, aki irigyli másoktól a szeretetet a mosolyt, az örömöt. Reggel morcos a buszvezető, türelmetlenek az utasok, már kora reggel sok ember arca olyan, mintha egy év összes rossz hírét kapták volna meg egyszerre. Persze nyilván vannak nehezebb napok, amikor fáradtabb az ember, tudja, hogy nehéz napja lesz a munkahelyén, tudja, hogy aznapra már éppen, hogy jut ételre való és ezért gondterhelt. De miért nem működik bennünk az ösztön arra, hogy a nehéz dolgokat ne tetézzük még jobban? Én minden reggel korán kelek. Nem könnyű, és sokszor jó lenne még visszaaludni. De mikor elindulok a buszhoz meglátom a gólya családot, akik évről-évre visszajárnak a falunkba, és ettől rögtön mosolyognom kell. Aztán hallom, ahogy fütyül a rigó, ébrednek a madarak és elönt az életöröm. És ilyenkor nem érdekel, hogy tudom, hogy aznap megint hülye lesz a főnököm, nem érdekel, hogy tudom, hogy munka után otthon még mennyi tennivaló vár rám, örülök annak, hogy hallhatom és láthatom, hogy milyen szép is a világ! Az öröm tényleg ott van bennünk, de sokszor tapasztalom, hogy hozzám közel álló emberek is mennyire tudják generálni önmagukban a haragot, és a negatív érzéseket. Olvastam egyszer valami olyasmit, hogy két farkas harcol bennünk a jó és a rossz, és az fog győzni, amelyiket etetjük. Azóta ha valami felbosszant mindig erre gondolok, hiszen a negatív érzések még több negatív érzést teremtenek. Persze ezek most olyan dolgok, amikről mindenki tud, ezerszer leírták már a hasonló gondolatokat, véleményeket, nem is az a célom, hogy megmondjam a tuti, és osszam az észt, mintha én fedeztem volna fel Amerikát. Csupán csak reggel az a kutyás kép, és az általa gerjesztett indulatok beindították a gondolataimat, és elmorfondíroztam, hogy milyen jó is lenne, ha az emberek inkább a jó farkast etetnék önmagukban, és megtanulnánk boldognak lenni.