Mindig éreztem, hogy nem vagyok teljesen normális. Az állatok iránti szeretetem mindig is hatalmas volt, és igyekeztem szándékosan soha nem bántani egyetlen állatot sem. (Na jó gyerekként nyírtam ki pókot, hangyát, cserebogarat, de igazán nem a rossz szándék vezérelt, csupán a gyermeki kíváncsiságom.) A halott állatok látványa a mai napig kikészít, és minden lényt, legyen bármilyen loncos, koszos, csapzott, rovar, négylábú, vagy bármi, valami furcsa belső indíttatástól vezérelve igyekszem legjobb tudásom szerint megmenteni. Szerencsére drága jó szüleim szíve is hamar meglágyult egy szerencsétlenül járt állatka láttán, így hát nevelgettünk rigóbébit, törött lábú macskát, sőt mivel apukám méhész, a tavasszal korán kirepülő majd földön didergő méhecskék tenyérben való melengetése sem okozott soha nehézséget.
Mostanában meg egyszerűen megőrülök a gólyákért. A faluban, ahol most élek, visszatérő vendég egy gólyacsalád. Minden reggel munkába menet elhaladok mellettük, illetve alattuk, és hazafelé is folyton őket lesem. Figyelemmel kísértem, hogyan csinosítgatják a fészket, raknak tojást, és hogyan cseperednek a kicsi gólyák. Mikor egyszer vagy két napig nem láttam őket, teljesen kétségbe estem, és lázas kutatómunkát végeztem a neten, hogy hová lettek a pici gólyák. Aztán előbukkantak a fészek mélyéről, az én szívemről meg hatalmas kő esett le. Ha tehetném napokig csak nézném őket, hiszen olyan különleges madarak.
A férjem azt hiszem elfogadta a hóbortomat, hogy egy csigának úgy tudok örülni, mint más a lottó ötösnek, hogy mosolyra húzódik a szám az érkező fecskéktől, és hogy megsirattam a rozsdafarkút mikor elvesztette a fiókáit.
Viszont tegnap még Őt is sikerült meglepnem. Apukám házának padlásán ugyanis egy seregnyi denevér él mióta az eszemet tudom. Sose bántottuk őket, ők sem minket, esténként néztük, ahogy vacsorázni indulnak, és néha fellógtam a padlásra, hogy meglessem, hogyan szundikálnak napközben. Tegnap viszont egy szegény kis baby bőregeret találtunk a lakásban. Apukám pakolt a padláson, a kis kíváncsi denevérke meg gondolom lesunnyogott addig a lejáraton. A lakásban viszont csapdába került, mert nem talált kijáratot. Mi csak estefelé vettük őt észre, mert addig kinn voltunk a kertben. A férjem figyelt fel a “sárdarabra” ami az ajtó alatt hevert, és azt hitte valamelyik cipőről potyogott le. Ahogy észrevette, hogy mi az szólt nekem, mégiscsak az én apukám háza! 🙂 Én pedig megnéztem szegény jószágot, és láttam, hogy szerencsére él, csak nagyon riadtnak tűnt.
Valószínűleg kifárad a kiút keresésben, és végül itt húzódott meg. Gondoltam, hogy itt nem maradhat, és bár nem ismerem túlzottan a denevérek szokásait, megkockáztattam, hogy talán nem teszek benne kárt, ha kézbe veszem. Sosem fogtam még denevért, de meg kell mondjam fantasztikus érzés volt! Olyan kis semmi puha testecskéje van, és a szőre szinte olyan, mint a bársony!
Nézzétek milyen cuki, azokkal a hatalmas lokátor füleivel!!! 🙂 Ahogy hozzáértem harciassá vált ám, akkorára tátotta a száját, mintha le akarna nyelni, közben meg vaksin pislákolt kifelé a fejéből. Tüneményes kis jószág!
Nagyon megtetszett nekem ez a csöpp kis jószág, és újfent csak megállapítottam, amit már oly sokszor, hogy a Jó Isten olyan gyönyörűen sokfélére teremtette a mi világunkat, hogy minden élőlényét meg kell becsülnünk, és lehetőség szerint vigyázni rájuk.
Úgyhogy ha denevérrel találkoztok, ne bántsátok! Nem kell tőle félni, hiszen a hazai fajták nem szívnak vért, sőt még csak hajba sem repülnek, hiszen a denevér nem eszik hajat! Rovarokkal táplálkozik, és ezért nagyon hasznos kis állat. Ha valahol találsz egy denevért, ne piszkáld, hacsak nem számára rossz helyen vert tanyát. Ilyenkor óvatosan érdemes sötét védett helyre vinni őt. Ha pedig nem szeretnél velük együtt élni, mert pont a te padlásodon vertek tanyát, keress fel egy denevérmentéssel foglalkozó szervezetet, akik segítenek az áttelepítésükben. Köszönöm!
